Mindaz, amikről eddig szó volt, a manomaja kosha, az elme-mező irányítása alatt állnak.

A harmadik burok bizonyos tekintetben az idegrendszeren keresztül működik és a tudatosság vagy gondolatok hullámaiban fejezi ki magát. Lassacskán szubtilisebb energia terekbe lépünk be, ahol már nem vagyunk képesek látni vagy megérinteni mindazt, ami történik ebben a mezőben, de tudjuk, hogy van egy fizikai, valós létezése bennünk; tudjuk, hogy amikor az elménk működik, képesek vagyunk gondolkodni. De azért ennyire nem egyszerű a dolog…

Az agy limbikus rendszerében található a thalamusz, melynek feladata, hogy magas rezgésű energiát bocsájtson ki, ami a bőr-érzékeléssel is kapcsolatban van. Az onnan érkező információkat pedig a nagyagyhoz továbbítja. Valahogy úgy képzelhetjük ezt el, mint a ping-pong labdát, ami az ütőhöz koppan, és onnan visszapattan. A thalamusz rezgése szortírozza a bejövő szenzoros érzékeléseket, hogy azok értelmeződni tudjanak – vagy egyszerűen eltűnjenek!

Állandó rezgésen keresztül teszi mindezt. Ahogy én értelmezem: a rezgés visszairányítódik azokhoz a területekhez, melyek az információ értelmezésért felelősek, azáltal, hogy összehasonlítják a látottat, hallottat, stb. azzal, ami már bevésődött, amit már korábban tapasztaltunk. A folyamat első része ébrenlétkor, alváskor vagy álom ideje alatt is megtörténik. A thalamusz rezgései hozzák létre, melyet agyhullámként mérhetünk, értelmezésük pedig a Neo-cortextól függ. Amikor a thalamusz és a cortex közti kapcsolat, vagyis az értelmezés folyamata, blokkolt, azt hívjuk alvásnak. A folyamatosan küldött hullámokat a Retikuláris Rendszer fogadja (a gerinc csúcsán elhelyezkedő része az agynak, melynek feladata, hogy a cortexet ingerelje, és aktiválja), valamint a Hippokampusz (a személyes emlékek kódolásának székhelye) fogadja. Ez a három (ti. thalamusz, Retikuláris rendszer, Hippokampusz) a szubtilisebb éberségnek, vagy, ahogy egyszerűen hívjuk, a tudatosságnak a fizikai székhelye. Az éber állapot, vagy a tudatosság, ennek a háromnak az aktív együttműködése. Ez az együttműködés az agy ezernyi szinapszisán keresztül – melyet idegrendszernek hívunk – történik meg.

Akkor hogyan is működik?

Itt van a ’képregényesített’ példám: Van a pulzáló thalamusz; képzeld el úgy, mint egy távírópóznát, mely a hullámokat küldi ki… teljesen általános hullámokat. Jön a bejövő inger, az emlékek és minden külső dolog, ami ’beleütközik’ ezekbe a hullámokba, pulzálásba. Visszairányítódnak az agy különböző területeihez, ahol feldolgozásra kerülnek. Az adat felhasználódik valamilyen célra. Tehát normálisan az éber állapotban, ezek a kapcsolatok és az ő ’helyváltoztatásuk és értelmezésük’ folyamatosan történik, zajlik. A folyamat állandóan zajlik minden irányban, ahogyan az érzékek és bemenetek hullámai folyamatosan elérik őket. Amikor túl sok információ jön be, akkor ’kidobja’, eltereli azokat. Ez az, amit koncentrációhiányként érzékelünk, tapasztalunk. Ilyenkor a légzés egyenetlenné válik. Az energia nem tudja, hol is van rá szükség, ezért ide-oda szaladgál… mindenhova… vagyis tulajdonképpen szétszóródik.

Ez természetesen leegyszerűsített vázlata a folyamatnak, de remélem, hogy a benne lévő üzenet egyértelmű.

Ezzel ellentétben, az akadálymentes, egy irányú áramláshoz a béke és egyensúly érzete társul. Ahogy a légzés mélyül és kitágul, az áramlás egyre szélesebbé és nyitottabbá válik. Irányíthatjuk az elmét, melynek hatására lecsillapodik és megnyugszik a légzés; vagy lenyugtatjuk a légzést és megnyugszik az elme is. Bármelyik irányból is próbáld, azzal biztos egyet fogsz érteni, hogy sokkal könnyebb a légzést irányítani, mintsem az elmét. Elkezdjük a légzést figyelni, mint egy energiaáramlást, ahogy ezt a meditációs gyakorlatodból már ismered. A légzés megfigyelésén és beállításán keresztül az elme megnyugszik. Végtére is az a célunk, hogy ezen az elme-mezőn dolgozzunk. A mezőn, ami meghatározza az alatta levő kettő (burok, réteg – a fordító) aktivitását; így, ha az elmén dolgozunk, akkor meg fogjuk változtatni a légzést és a fizikai test állapotát!

A modern pszichológiában az elme mezőt leginkább a külső viselkedés megfigyelésével vizsgálták. Ebből alakult ki a viselkedés-lélektan. Pszichológusok és jógik egyetértenek abban, hogy az inger az érzékszerveken keresztül jön, feldolgozódik, és a memóriában tárolódik, és onnan cselekvéseket indít a cselekvőszervek (kezek, lábak, száj, szaporító és kiválasztó szervek) segítségével. Tehát az eredmény: viselkedés. A viselkedés a belső folyamat eredménye. A pszichológusok megfigyelik a viselkedést, ami elvezet a belső folyamatokhoz; a jógik azt a belső folyamatot tanulmányozzák, mely elvezet a viselkedés megértéséhez és annak kiindulásához.

Számos ősi tanításban, és különösképpen a jógában az elme-mezőt saját magán keresztül, saját maga segítségével tanulmányozzuk, ahogyan az van – erről szól a meditáció folyamata is. A jógi számára az elme a híd a tudatosság következő rétegéhez… csakúgy, mint a légzés, ami a fizikai és elme test közti réteget képviseli. Mert a jógi nem elégszik meg azzal, hogy ’az én elmém vagy az én egóm azt mondta, hogy tegyem ezt vagy azt – nem tudok mit tenni, ez vagyok’… ahogyan sokszor ezt mondogatják magunknak az emberek… A jógi ezen túllép és megkérdezi: ki, vagy mi az elme? ki vagy mi irányítja? A jógi számára az elme nem az alapvető forrás. Sajnos a nyugati típusú gondolkodásban a forrással nem sokat foglalkozunk, sokszor csak a külsőre, a felszínre koncentrálunk! A jógi valahogy mindig mélyebben keres és ebben az esetben a kondicionált ego szerkezetén túl hatol. Az elme mezőnek a több ezer éves megfigyelése alakította ki a jógik mélyreható tudását. A legtöbbet hivatkozottat biztos Te is ismered: Az elmének négy aspektusa van:

Manasz – Az elmének az érzékelési bemeneteket felvevő és feldolgozó része. A gondolkodás felépítéséhez a logikát használja (legyen az bármilyen szintű), mindazokból az adatokból, melyek a személyen belül egy adott időpontban összegyűlnek.

Ahamkara – Az ’Én’ tudat létrehozója, mely az egyéni választásokból és értelmezésekből születik. Nagyon hasonlít ahhoz, amit a nyugat egónak hív, de annál azért sokkal rugalmasabb.

Buddhi – ez adja az alap intelligenciát és a megkülönböztetés erejét; tartalmaz egy ’magasabb Buddhit’, ami a legmagasabb intelligenciához vezet.

Végül mindezeket együtt és némi többletet hozzáadva Chittának hívjuk – tulajdonképpen ez a memória, az adattároló, ami mindent eltárol a Chit (tudatosság) alapján.

Manapság az agykutatók, mint például Minsky és Torey azt feltételezik, hogy az emberi elmének két ’megkötő’ rendszere van. Az egyik a világgal áll kapcsolatban, azáltal, hogy az érzékeken keresztül befogadja az ingereket; a másik szint, ami megfigyeli ezt az ’első elmét’. Nos, egyre közelebb kerülnek a kutatók a jógikhoz! Szvámi Véda szokott viccelődni a látható ’széthasított elméről’, ahol az egyik megfigyeli a másikat.

Számos tudós egyetért abban, hogy bizonyos fokig a Manasz és egy kisebb mértékben az Ahamkara az összes emlősben fellelhető; négy közös szükségletük van, melyekre az adott ösztönökön keresztül reagálnak. Étel, biztonság, alvás, fajfenntartás; ezek közül az egyes fajok reakciói, viselkedésmódjai eltérőek. A viselkedés minták a szokásokból és tanult válaszokból, illetve a fél-automatizmusokból alakulnak ki. Mi, az emberi állat, is a tanult sémák alapján reagálunk, sokkal inkább, minthogy sem cselekednénk… a pillanatnyi tapasztalat szerint; de ez megváltozatható. Megvan az a képességünk, hogy tegyünk, hogy cselekedjünk! Amikor így teszünk, akkor válunk igazán emberivé, ekkor válunk tudatossá a feldolgozási folyamatokra.

Visszatérve az előbbi példához, ez valahogy így néz ki a gyakorlatban: Meglátok egy jégkrémet, és csak, mert korábban már kóstoltam, ismét akarom, vágyódom utána, tehát elmegyek a boltba és veszek egyet (persze, most leegyszerűsítettem az egészet). Ha egyszer tudatosítottuk és megfigyeltük a reakciónkat, akkor eldönthetjük, hogy a vonzás törvényét szeretnénk-e választani vagy sem.

Egyszerű inger-válasz viselkedés, ahogy Pavlov kutyája is csinálta! De a manomaja kosha fejlesztésével az elme-mező magasabb szintre emel minket, egy sokkal függetlenebb szintre, ahol sokkal kevesebb az ösztönös hajtóerő. Ha tudatossá válunk, és megtanuljuk irányítani ezeket az alacsonyabb rendű reakciókat, akkor a Buddhi tanítónkká fejlődik, megtanítja nekünk, hogy van választásunk. Mindig van választásunk, bármilyen helyzetben, csak gyakorolnunk kell. Ez a valódi felszabadulás! A képesség, hogy az akaraterővel az eszköz magasabb intelligenciává válik, a bölcsességgé, ami még a kondicionált elme-mezőn túlra is eljuttat minket.

Választás, szabadság és kontroll magában foglalja a tudatosság új szintjét; ami az elme-mezőből jön. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy: Van egy inger, ami az énhez kötődik és fel is ismerődik általa, de most megvan a képességem, hogy döntést hozzak róla. A megkülönböztetést, majd az azt követő ítélkezést követem, ami elvezet a döntéshez. Ez a Buddhi ereje, ami az elme első rétegén túlra mutat (Manasz + Ashmita / Ahamkara), éppúgy, ahogy a manomaja kosha elér az első két koshán túlra (annamaj, paranamaja kosha).

Használatával megszabadulhatunk az alap szükségleteink erőszakosságától. A Buddhi képviseli az emberi lénynek azt a képességét, mely az állati létforma fölé tudja emelni. Vagy így is fogalmazhatunk: A Buddhi a következő szint manifesztációja (a durvától a finom felé), ami lehetővé teszi, hogy a következő koshákkal foglalkozzunk. A Buddhi egy különleges típusú intelligenciát vagy bölcsességet képvisel, a jóga ezt mondja: lényegében a kozmikus bölcsességből vagy intelligenciából ered, de saját Atmanunkban, Szelfünkben, a Jivában vagy egyéni Purushában specializálódik vagy korlátozódik. A modern tudomány így gondolkodik: egy komplex biológiai folyamatból ered, amit nem igazán tudunk még megmagyarázni! Eldönthetjük, hogy melyik megértést akarjuk elfogadni…

Patanjali, a Jóga Szutrák szerzője említi a ’tiszta elmét’ (Chit / Tudatosság), mely hullámzik, és melyen az elme működés hullámai játszanak, ezzel megteremtve a Chittát (az emlékek, asszociációk és múltbéli emléknyomok szilárd készletét). Ebből a memória-bankból keletkezik a zavarodottság; ez az, ami folyamatosan eltereli és megzavarja még a thalamusz működését is. Nagyjából tudatlanok vagyunk arra, hogy mi is van ebben a tárházban, mit tartalmaz a Chitta, amit a modern pszichológia tudattalannak hív. Mindent, amit alap esetben az elmének hívunk, ebből a tárházból, vagy a tárházzal való interakcióból keletkezik. De van ennél egy sokkal érdekesebb funkciója is. Amellett, hogy a passzív adattároló funkciót ellátja, amikor a külvilágból inger éri, valami stimulálja, akkor ösztönös reakciókat vagy vágyakat hoz létre; ez az érzelmek forrása.

A csend gyakorlásakor is ennek van jelentősége. Amikor nem jut be semmiféle nagy, zajos külső inger, amikor depriváljuk az ingereket – akkor ez a memória tár felbugyogtatja saját erejét és a rejtett dolgokat is kidobja saját mélységéből. Ezáltal megadva a lehetőséget arra, hogy rájuk nézhessünk és kidobhassuk őket.

Más szavakkal, a pratyahara gyakorlása lehetősé teszi, hogy az elfojtott és tudattalan vagy nem tudatos dolgokat kitisztítsuk; így tehát folyamatosan felfelé emeli az ’életenrgiát’, amit a Buddhi a magasabb bölcsesség felfedezésére használhat; megengedni az egyetemes bölcsességnek, hogy a bölcsesség-mezőből felemelkedjen… vagy a kozmikus tudatosságnak, vagy az ’észnek’ (hogy csak egy pár elnevezését említsük). Ezzel eljutunk a pre-verbális élményhez, a lehetségeshez, a még formátlanhoz. A művészek intuitíven ezt használják. Bevonódnak a ’privát térbe’, ahol a kreativitás vágya feltárja és megvalósítja az eddig ismeretlen ötleteket. Mint látjuk, a mentális buroknak nagy jelentősége van, az alsóbb mentális aktivitást is lefedi, és lehetősége van arra, hogy a legmagasabbat is. A Chittához hasonlóan a memória tárnak sok szintje van, az alacsonytól a legmagasabbig, azaz a legalacsonyabb, a manaszban lévő ösztönöstől a legmagasabb tudatosságig.

Az univerzumban létezik egy alapelv, melyet szimmetriának hívunk… ez azt jelenti, hogy az univerzum minden mintázata rendezetten jelenik meg újra és újra. Egyszerű példával élve: Egy hegylánc (a Himalájáról vagy az Alpokról készített kép…) úgy néz ki, mint a recés kés vagy a rózsalevél széle! ’Szimmetriát’ használva – a Chitta összehasonlítható a fizikai testtel. A fizikai testnek számos durva része van (szervek, csontok, bőr…), és ezzel együtt magában hordozza a mentális aktivitáshoz szükséges feldolgozási folyamatokat. Hasonlóan elmondhatjuk, hogy az Elme / Chitta is sok durva összetevőt tartalmaz; annak az emlékét, amikor dinoszauruszok voltunk, vagy egy előző élet emlékét, vagy a legprimitívebb emberi vágyakat – éppúgy, ahogyan a legfinomabb, legmagasabb vágyódásokat. Megvan az a képességünk, hogy a Buddhit annyira kifejlesszük, hogy a megkülönböztetésben használni tudjuk, illetve elérjük a lehető legmagasabb szintet.

Össze lehet hasonlítani azzal, amit már számtalanszor elmondtunk az elemekről, hogy bizonyos tekintetben mindegyik tartalmazza a többi minőséget is. A koshák is lefednek egy bizonyos teret, de az élet nem dobozszerű, a folyékony, átjárható formák világában élünk, nem korlátozott tárgyakban. Mivel van választásunk, Aurobindo ezt mondja: „Kevesen, ha egyáltalán bárki is képes a magasabb célok megvalósítására használni; de az ennek megkísérlése a belső eszközünk legnagyobb kincse.” A képesség bennünk van, belül, ahogy korábban már láttuk, mint Atman vagy Szelf… nem kell kifejlesztenünk, csak felfedeznünk! Hiszen már bennünk van, mint lehetőség.

A relaxáció technikája és gyakorlata rendkívül fontos; a légzés lenyugszik, puha és egyenletes, erőltetéstől mentes… nincs feszültség, nincsenek energia gátló akadályok!

Aurobindu ennek kibontakozásának 3 fázisát írja le:

1. Először ott van a nyers, érzékelő megkülönböztetés, ami egyszerűen a manasz képernyőjére vetített benyomásként jelenik meg; egy egyszerű típusú ítélkezés, annak eldöntése, hogy valami örömöt ad, vagy épp visszataszító, rossz. Az ösztönök nagyban befolyásolják, és erős érzelmeket hoznak létre. Az ok ebben az esetben nagyban a vágyaktól és impulzusoktól függ.

2. A második fázis, a kicsit érettebb Buddhi, ami az érvelést és az intelligenciát használja annak érdekében, hogy a valóság egy kézenfekvő fogalmát kialakítsa. Pragmatikus, az intellektust használja, hogy elrendezze és racionalizálja a tevékenység hasznosságát. Úgy hangzik, mintha az általános értelemről lenne szó; elérünk azokhoz a konklúziókhoz, melyek összeegyeztethetőek és elfogadhatóak a társadalom és környezetünk számára; ide tartoznak az etikai és morális értékek; az ízlés alapján eldől, hogy milyen értékeket tekintünk jelentősnek.

3. A Buddhi harmadik szintje, ami a tiszta igazság felé való elfogulatlan törekvésben határozódik meg; mindenki javát és a felsőbb igazságot szolgáló döntései rendíthetetlenek. Minden illúziót megszüntet, az alapvető transzcendens visszatükröződése, az univerzum én központúság nélküli örök törvényei.

Patanjali is utal ezekre a szintekre. Négy típusú elme működést ír le a jógatanítványok esetében. (A tanítvány itt úgy értelmezendő, mint azok, akik szeretnének fejlődni, vagyis az elmét fejleszteni.)

a) az elme könnyedén koncentrálttá válik.

b) az elme nehezen koncentrálható.

c) az az elme, aminek kevés képessége van a koncentráció létrehozására.

d) a teljesen kibillent elme, aminek még nem való a jóga tudománya.

Ő is, mint a múlt számos bölcse, úgy tartja, hogy a jóga elméletét és rendszerét csak azoknak a tanítványoknak a számára érdemes elkezdeni tanulmányozni, akik készen állnak erre. Már azelőtt erős céltudatossággal kell bírnia a tanítványnak, mielőtt nekikezd a gyakorlásnak. Elmagyarázza, hogy a jóga alapjában a gondolkodási folyamat akaratlagos irányítása és szabályozása, így azoknak nem való, akiknek nincs sem elkötelezettségük, sem az a készségük, hogy felvállalják ezt a folyamatot. Fenntartja, hogy mindvégig alapvetően és lényegében elkülönültek vagyunk gondolatainktól és az irányítatlan, rendezetlen elménktől, ennél fogva meg kell figyelnünk ezt az elmét, majd ennek alapján kell vele dolgoznunk.

Tehát visszajutunk a thalamuszhoz… A kérdés csak az, hogyan boldogulunk a zavart mintázatokkal, sémákkal. Ezt is mondhatjuk: visszatérünk a Szelfhez, amit a mentális burok takar el; mindez arra buzdít, hogy megtisztítsuk, dolgozzunk a manomaja koshán. A Rádzsa jóga útján, vagy a 8 ágú ösvényen, az ashtanga jógán haladva megtehetjük mindezt. A cél, hogy az elme ezen magasabb rétegébe hatoljunk. Az intellektus vagy Buddhi jógikus megértése ekkor bontakozik ki: a személyiség látszólagos korlátain túlra növekedni.

Közelebb kerülünk annak megértéséhez, hogy a saját érdeklődésünk nincs konfliktusban más emberekével, hiszen felismerjük, hogy Egyek vagyunk. Hogy ez mind az Egynek a kifejeződése; mindenkiben ugyanaz az élet-erő áramlik. Ebből a nézőpontból az egységgel, egységként közelítjük meg a tudatosságot. Cselekedeteinket és döntéseinket áthatja az a tudatosság, hogy ami jó az egyénnek, nekünk, az jó mindenkinek.

A Taittiriya Upanishad 2.3. verse így fogalmazza meg: Az élettel teli lélegzetből és belsőből álló burok nem más, mint az elmében létező burok. Az egyik betölti a másikat. Az első az emberhez hasonló, és mivel az emberhez hasonlatos, a második is követi, és az is az emberhez hasonlatossá válik.

Majd a magasabb, a mindenki javát szolgáló cselekedet leírásával folytatódik a 2.4. versben, amit a következő cikkben fogunk kibontani.